Bár állatkákkal nem találkoztunk, és az élő erdő hangjai kevéssé jutottak el hozzám, a gondolataim és a lelkem suttogása annál inkább felerősödött, miközben az egyre színesedő koronájú, lombjukat hullató fák között bandukoltam. Igyekeztem néha lemaradni, esetenként a testem és az erősödő szívdobogásom késztetett lassításra, de kifejezetten jól esett végre, legalább kicsit egyedül lenni. Igazából erdőterápiára készültem, és ebből adódóan kerestem is erre a lehetőségeket. Nem fákat akartam ölelgetni, bár akadt olyan szép, egyenletes felületű fa, melynek törzsét szívesen átöltetem volna, de inkább az a természetes csend jelentett most sokat, az erdő hangjai estek most oly jól, illetve az a látvány, mely a túra során elém tárult. Hol egy napfénytől szikrázó völgy, hol pedig egy erdei elágazás, hol erős és egészséges fák kapaszkodó gyökérzete az, mely megállásra és felismerésekre késztetett.
Az intenzív hétköznapok kiegyensúlyozására remek alkalmat kínálnak azok a tevékenységek, melyek során befelé figyelhetünk. Amellett, hogy énidőt jelentenek, még hozzájárulhatnak ahhoz, hogy rendszerezzük gondolatainkat, elemezzük magunkat és az élethelyzetünkhöz való viszonyunkat. Esélyt adnak, hogy rávilágítsunk arra, hogy vajon mennyire a vágyaink, az álmaink és a belőlük fakadó céljaink szerint éljük a mindennapjainkat. Emellett számomra fontos még az is, hogy megéljem a pillanatokat, melyeket a napi rutin illetve a tevékeny órák során észre sem veszek. Szükségem van rá, hogy egyszerűen „csak” létezzem. Halljam, ahogy lélegzem, érezzem a lábaimat, ahogy az emelkedőn felfelé vagy egy meredeken lefelé megfeszülnek, ahogy a talpam a földet érinti, ahogy az ágak finoman a karomat horzsolják.
Aztán, pár óra múlva újra visszatérni a hétköznapi valóságba, az emberek közé és persze pont akkor, amikor épp fesztivál van, és a kis hangulatos utcákon embertömegek hömpölyögnek. De újra tanultam valamit magamról, tapasztaltam, hogy egy erdei séta, és az erdő hangjai hogyan támogatnak abban, hogy az énidőm valóban rólam szóljon.
