Anyukám azt mondta, hogy az 50 az új 40. Mit is tettem le eddig az asztalra? – ez volt a témám a kocsiban. Beszélgettünk, mivel rengeteg változás zajlik körülöttem és a családomban. Átrendeződnek a preferenciáim, a preferenciáink.
Igazából mindig nagyon furcsán érzem magam, amikor kimondom, hogy 40 (azaz idén már 41!) éves vagyok. Aztán még inkább megdöbbenek, amikor a húszas éveiket taposó diákoknak példákat hozok fel a főiskolás koromból, és ez az időszak már 20 éve véget ért. Elképesztő számok ezek, mégis mintha ma lett volna. Olyan érdekes, mert belül nem érzem magam ennyinek, de ha visszagondolok arra, amikor középiskolásként valakire rámondtam, vagy ahogy a tanítványaim közlik valakivel kapcsolatban: „Hát tuti van már 40!” – ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy akkoriban én is igencsak korosnak ítéltem a negyedik dekádban levőket. De most. Hm. Mintha nem is repült volna el ez a 20 év. Ilyenkor felszínre tör bennem az a kérdés, ami a korosztályom nagy részénél valószínűleg szintén előkerül: „Mit tettem le eddig az asztalra?”
Az én életemben eddig az anyagiak megteremtése, a munka világa, a karrierépítés volt előtérben. Nem direkt ezt akartam, nem ez volt a kizárólagos cél, viszont a férfiakat nem vettem komolyan, a barátaimat annál inkább.
Néhány évvel ezelőtt egy kicsit nehezebb időszak volt számomra az, hogy elfogadjam ezt a siposévis, tipikustól eltérő működést. Nekem mindig sokat jelentett a szabadságom, amit aztán szépen igyekeztem is megtartani mind a magánéletemben mind pedig a munkámban. Ez vezetett ahhoz, hogy inkább szabadúszóként, vállalkozóként érzem jól magam, annak ellenére, hogy szeretek csapatban is dolgozni, illetve alkalmazottként is hajlandó vagyok beállni a sorba egy jó vezető mellett/alatt. Ez a tulajdonságom okozta azt is, hogy életemben egyetlen férfivel kapcsolatban merült fel bennem az a gondolat, hogy összekapcsoljuk az életünket.
Amikor Anyukám kijelentette, hogy az 50 az új 40, akkor én egyből rákérdeztem: „Ugye most csak vigasztalni akarsz? Nem kell. Ez így nekem teljesen rendben van.” „Nem, nem” – közölte. „Tényleg.”
Igazából akkor ott a kocsiban döntöttem el, konkrétan 2017. december 25-én este a Karácsonyi vásár forgatagából a szülői ház felé tartva, hogy a 2018. év a magánéletemről fog szólni. Nincsenek magasztos célok. Hanem „csak” javítás, magasabb szintre emelés, megújulás. Több figyelem, több törődés, több szeretés.
Amennyiben Te is szívesen foglalkoznál életed valamely területének megújításával, mint például a karriered, vagy a munkád és a magánéleted összehangolása, akkor várlak egy megoldásközpontú coaching ülésre, melyen az általad hozott témában keressük a megoldásodat.
Bejelentkezés az elérhetőségeimen.
