Boldogság a sárban – ezt jelenti a címben szereplő sajátos kifejezésem. Tegnap kirándulni voltunk kollégákkal. A túravezető az egyik nagyon tapasztalt, rendszeresen túrázó, gyönyörű fotókat készítő munkatársam volt.
Bevallom, nagyon készültem erre az eseményre. Az első tizennyolc évemet a Mátra lábánál töltöttem, és rengeteget jártam erdőben, de amióta a fővárosban pörgök, jószerével alig tettem be bármiféle erdős terepre a lábam.
Számítottam rá, hogy sár lesz,viszont arra nem voltam felkészülve, hogy még hóban is gyalogolni fogunk. A sár gondolatával már megbarátkoztam, és bár van túracipőm (egyik webshopos ajánlat hatására 
), azonban felkészültem arra lélekben, hogy valamilyen módon a földre fogok kerülni. Utálok elesni, de maga a sárban hempergés gondolata játékosnak, sőt szinte boldognak tűnt. Így hát felkészültem mentálisan is a kirándulásra, elfogadtam azt is, hogy kicsit piszkos leszek a túránk végére. Azzal azonban nem számoltam, hogy lelkes csapatvezetőnk egy meredek hegyoldalon tervez leereszkedni, hóban vagy köveken és sárban … gyerekkori „élményeim” között szerepel egy hegyoldalon való kisebb fajta legurulós mutatvány, melynek csak azért nem lett rossz vége, mert egy férfi lába megállított. Azóta a lejtőkön való merészségem még inkább visszaesett, hasonló ütemben ahhoz, ahogy anno én is szinte leomlottam a domboldalon.
Szóval inkább hátra maradtam, lehetőség szerint távol az aggódó szempároktól, és igyekeztem magam leszerencsétlenkedni, faágakba csimpaszkodva, néhol Tarzannak vagy éppen Csitának érezve magam … 
közben amellett, hogy kocsisokat megszégyenítő szavak hagyták el ajkaimat, jókat is derültem magamon. Főleg, mikor felismertem, hogy kismajomként kapaszkodom át egyik ágról a másikra, egyik fa öleléséből a következő fa törzsére. Majd megtörtént, amit előző nap el is képzeltem … kartávolságban sem ág, sem fatörzs nem volt, így megpróbálkoztam alacsony, talajszinthez közeli, pókmászásos figurával, de nem jártam sikerrel. Jobb oldalammal a sárban ülve kötöttem ki … igazából megkönnyebbültem, hogy végre megtörtént, túl is vagyok rajta … pár másodpercig tovább ücsörögtem, és igazából – furcsa módon – boldog voltam. Klassz pillanat volt, a sárban, a napsütésben és csendben egyedül … felszabadító érzés. Majd felálltam, igazából el sem tudom képzelni így utólag, hogy hogyan … és az ösvényről lebotorkálva hóval mostam le a kezeimet. Tiszta volt. A sárral együtt sok mindent letöröltem ott … bizonytalanságot, félelmet, dühöt. Üdítően üresnek éreztem magam. Nyugodtnak.
