A múlt heti túránkban egy másik megoldandó helyzet is kínálkozott számunkra, mivel egy tiszta vizű hegyi patak keresztezte utunkat. Kis csapatunkban két fiatalember volt csupán, de ők mindent megtettek azért, hogy mi nők az újabb próbatételt könnyűszerrel vegyük: előresiettek és „hidacskát építettek” néhány ágból vagy gallyból (igazán vékonykának tűntek 
). Mikor odaértünk, én kerestem a „hidat”, de nem igazán véltem felismerni magamtól, bizonyára leereszkedésem emléke akadályozta éleslátásomat.
Aztán szépen odasorakoztunk a hideg vízzel teli patakmeder mellé, és túravezetőnk a patak közepén vert tanyát, míg másik kollégám segítő kezei a túlparton várták kolléganőimet. Én úgy gondoltam, hogy az átkelés kezdetében nyújtok támaszt az elinduláshoz.
Nézegetni sem volt időm az átkelésre szolgáló „építményt”, azonban kezdetben elképzelni sem tudtam, hogy azon hogyan is fogok én átkelni. Egyáltalán nem gondolkodtam rajta, csak vártam, hogy sorra kerüljek. A domboldalon a sárban üldögélve kiment belőlem a félsz, és az ott megélt helyzet után ez egyáltalán nem bizonytalanított el.
Szerintem remekül illik a kirándulásunkról írt bejegyzéseim margójára a Bob Gasstól származó idézet: „Tanulj a múltból, és lépj tovább! Nem akkor fullad meg az ember, ha beleesik a vízbe, hanem akkor, ha benne is marad!”
Így hát nem lacafacáztam sokáig, mikor átkelésre került sor. Persze megfordult a fejemben, hogy beleesem a patakba – ami lássuk be, velem simán megtörténhet -, viszont akkor is legfeljebb csak vizes leszek. Bár cseppecskét hűs lesz az a víz, viszont tuti, hogy felfrissülök tőle.
A folyócska szépen csörgedezett a tavaszi napsütésben, helyenként kicsit mélyült, máshol pedig akár szabadon, gyalogosan át is gázolhattunk volna rajta. Már csak én maradtam ezen az oldalon. Óvatosan ráléptem az egyik „hídként” szolgáló faágra, de az bizony mozgott … majd egy másikat is kipróbáltam … nem voltak túl biztos alapokon. Közben két segítőm – egyikük a patak közepén, másikuk a túloldalon – erősen magyarázta, hogy hogyan is kellene lépnem, hova is tegyem a lábam, mennyire rossz az az ötlet, amit épp próbálok, ahogy épp az „útvonalat” tervezgetem.
Aztán „ne oda lépj!” és hasonló kiáltások közepette elindultam …
egy kis faág,
egy kis kövecske és
egy kis sekély vizecske majd a tópartra is szökkentem.
Mint valami zerge – tudom, tudom, nem épp testhez álló hasonlat, de közben valóban – vagy csak én éreztem – kis szökellésekkel kerültem a túlpartra, érintve hol egyikük, hol másikuk kezét.
Mindenki kicsit meglepődött, de azt hiszem, hogy a leginkább én. Csak átértem. Vizes sem lettem. A cipőm orra érintette ugyan a patakmedret, de túracipő lévén kiállta ezt a próbát is. És én is. Ismét bizonyítottam magamnak. A saját döntésem kellett, a saját utam.
„Van egy tulajdonság, amivel az embernek feltétlen rendelkeznie kell, ha nyerni akar. Ez pedig nem más, mint az a képesség, hogy célunkat pontosan meg tudjuk határozni, hogy tudjuk, mit akarunk, és égető vágyat érezzünk a megvalósítására.” (Napoleon Hill)
Hát én át akartam kelni ott, azon a patakon.
Ha előtted is van egy patak vagy akár egy meredek lejtő, és úgy érzed, támogatásra van szükséged, hogy felismerd a lehetőségeidet, számba vedd az eszközeidet, akkor lépj velem kapcsolatba. Segítettem át másokat is a patakon, és megküzdöttem én is a meredekséggel. Sikerülhet. Mint fent is idéztem: „Nem akkor fullad meg az ember, ha beleesik a vízbe, hanem akkor, ha benne is marad!”
Köszönöm a túrát és a fotót Lantai Lajos, túravezetőnknek és kollégámnak
