Ma kaptam egy kedves ajándékot a barátnőmtől. Bár korábban tervezte odaadni, de épp a mai nap volt a legalkalmasabb arra, hogy ez a könyvecske hozzám kerüljön. A címe: Egy nap az életemből. Elkezdtem a mai nappal, majd úgy gondoltam, hogy visszalapozok, és kitöltöm azokat a részeket is, amikre vissza tudok emlékezni. Január utolsó napjához ez a kérdés szólt: „Mi volt a legjobb élményed januárban?”
Ezen a válaszon egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, hiszen a „Logisztika lányai”-val töltött idő, a kecskeméti 24 órás logisztika verseny, minden, ami azon a napon történt valamilyen szinten kapcsolódva ehhez az eseményhez. Izgalmas nap volt, rengeteg kellemes, kedves és megdöbbentő dologgal, melyeket nem is sejtettem, amikor a város felé tartottunk a már felettébb izgatott tanítványaimmal.
Idén másodszor indultunk ezen a versenyen, azonban tavaly nem értem rá elkísérni a csapatunkat, akik ennek ellenére megnyerték. Most végre én is jelen lehettem, bár ez a verseny róluk, az ő tudásukról és főként kompetenciáikról szól. Mégis azt gondolom, hogy a támogató jelenlét és néhány jó szó jól jön a „nehéz időkben”, egy-egy megoldandó helyzet kritikus pontjainál.
A terveimnek megfelelően érkeztünk meg, kicsit hangolódtunk egy kávé és szendvics mellett. Nem feledkeztünk el arról sem, hogy tudassuk a nagyvilággal a versenyen való részvételüket, így életem első élő bejelentkezését produkáltam az egyik közösségi portálon. A hangom még mindig a csendre intő korábbi megbetegedésem miatt ennyire dallamos…
A nyitó előadás közben már ismerős arcot véltem felfedezni az egyetem oktatói között, majd a szünetben ki is derült, hogy az egyik logisztikai vállalat korábbi vezetője szakmai tanácsadóként, oktatóként vesz részt az intézmény munkájában. Örömteli pillanat volt a találkozás, mivel néhány évvel ezelőtt több megbeszélést is folytattunk a duális szakképzés vállalati alkalmazhatóságára vonatkozóan. Közben a lányok szorgosan készültek a feladatokra, ügyesen és még frissen vették az akadályokat.
Egyik kedves barátnőmmel is egyeztettem a napi program alakulásáról, majd amíg a lányok a zárt teremben szorgosan a projektmunka megtervezésébe mélyedtek, én eltöltöttem egy remek és egyben gyors ebédet vele. Természetesen a ritkán előforduló találkozásaink miatt úgy gondoltuk, hogy később is lesz közös programunk, melyet a versenyző csapatunk feladatlistájához igazítottam.
Az ebéd utáni feladat minden résztvevőnek egy gyárlátogatás volt, és mivel a Mercedes üzemében már korábban jártam, én inkább a Phoenix Mecano helyi logisztikájával ismerkedtem meg, mivel erre a szervezők lehetőséget biztosítottak az érdeklődő kísérőtanárok számára is. Érdekes kirándulás volt, tetszettek az ott alkalmazott raktári megoldások, és remek bemutató „túrát” tartott a cég logisztikai vezetője. Természetesen, a diákjaim nem maradtak feladatok nélkül a délután és az este folyamán sem, így én kerestem magamnak társaságot, a barátnőmet. Visszaérkezésemet úgy terveztem, hogy a nagy projektfeladat éjszakai etapja előtt még találkozzam a csapatunkkal, így egy mozgásos, tulajdonképpen élénkítő feladat szemtanúja lehettem. Ekkorra már a tanítványaim megérezték a versenyszellemet, otthonosabban mozogtak az épületben és a versenytársaik között. A gyakorlatban más teamekkel kellett együtt csapatot alkotniuk és borzasztóan büszkén figyeltem ahogy átvéve az irányítást, remek ötletekkel, egyértelmű utasításokkal, higgadtan vezényeltek majd a csapatukkal megnyerték a több mint egy órán át tartó versenyszámot. Kifejezetten jót tett az önbizalmuknak, pezsegtek, kipirulva mosolyogtak, és így vonultak el a zárt terembe a nagy projekt éjszakai megoldására. Én itt köszöntem el tőlük, mivel pihennem kellett néhány órát, hogy ne álmosan üljek másnap volánhoz, így a barátnőm invitálására a helyi szálloda egyik hangulatos szobájában töltöttem az éjszakát. Néhány üzenetet azért váltottunk még a lányokkal, de végig az volt a célom, hogy érezzék a támogatást, ugyanakkor tudják azt, hogy ez az ő versenyük, ebből adódóan ők azok, akik önállóan és csapatban is megmérettetnek. Izgalmas feladat volt ez számomra, hisz „kényeztetni” sem akartam őket, de azt sem szerettem volna, ha úgy érzik, egyedül vannak. Az egyensúly megtartása nem egyszerű, hiszen azt akartam, hogy, érezzék, számíthatnak rám, ugyanakkor ez róluk szól.
Másnap a reggeli feladatokra értem vissza, és már együtt hallgattuk az első hat csapat prezentációját. Fokozott érdeklődéssel figyelték más csapatok előadásait és megoldásait, remekül észlelték az egyes előadók hiányosságait és erősségeit is, így egy komplex kép alakult ki a fejükben arról, hogy a jövőben ők mire figyeljenek egy ilyen bemutató esetén. Végül a 9. helyen végeztek, ami kiváló eredmény, hiszen mindössze 5 hónapja kezdték el a szakma tanulását. Mindhárom lány már akkor elhatározta, hogy jövőre is indulnak a versenyen, erős motivációt szereztek mind a szakma elsajátításához mind pedig további megmérettetésekhez. Kifejezetten örültem neki, amikor hazafelé a kocsiban levontuk a következtetéseket, és azt tapasztaltam, hogy mennyire megerősödve kerültek ki a vetélkedésből, mekkora sikerélményt kaptak, milyen összefüggéseket láttak meg.
Az a 24 óra nagyon tartalmas volt mind a versenyzőknek mind pedig nekem. Ilyen élmények után mindig megfogalmazódik bennem, hogy nagyon klassz hivatásom van, vérpezsdítő megtapasztalni, hogy mennyire komplexen tudom alkalmazni a szaktanári, a tréneri és a coaching eszköztárat, és milyen büszkeséggel tölt el a tanítványaim eredményessége és sikerélménye. Élvezem piszkosul.
