Jellemzően Karácsonykor illetve az év búcsúztatására készülődve az elcsendesedés időszakát éljük meg. Én ezzel szemben rengeteg programot, baráti találkozót terveztem ezekre a napokra. De a testem közbeszólt: Csend legyen!
Immáron harmadik napja nyomom az ágyat. Persze fel-felkelek, mert ha nem tehetném, meg is őrülnék, illetve esetleg megfulladnék. Éjszaka ücsörgök a nyitott ablak előtt és hála égnek, most már nem csak nézek ki a pofimból, hanem értelmes gondolatokat is képes vagyok megfogalmazni. Sokat töprengtem azon, hogy megírjam vagy ne, hogy hogyan éltem meg az utóbbi napok történéseit. Aztán arra jutottam, hogy elmondom, mit is eszeltem ki a sötétben, az ágyban ülve a saját félelmeim oldására, és mit tanultam ebből. Ha már történnek velem is rossz dolgok, és ezeken túlesek valahogyan, érdemes megkeresni azt, hogy mit hozott ez a helyzet a „konyhámra”.
Felismertem, hogy saját magam teremtettem ezt a helyzetet. Na, nem a vírust, amit valahonnan megnyertem, hanem azt, ahogyan és amilyen körülmények között meg kellett élnem. Már megint elnagyoltam azokat a dolgokat, melyek az egészségemmel kapcsolatosak, mint például nem írattam fel időben a légzést könnyítő sprayt, nem válogattam ki a gyógyszeres dobozt, és persze az utolsó fél órában sikerült kitalálnom, hogy felhívom az orvost, akit persze már nem értem el.
Mégis mi értelme ennek az egésznek? Már tegnap éjjel keresni kezdtem a magyarázatokat, hogy mit tanulok meg ebből. Rájöttem néhány dologra: egyrészt, hogy még akkor is tudok higgadtan cselekedni, ha félek, és bizony ez az önuralom csökkentette ezt a nagyon rossz érzést. Aztán az is felismerés, hogy még mindig hiszek magamban, annak ellenére, hogy 3 napja nem mozdulok ki, és csak a túlélésre játszom. Hiszek abban, hogy holnapra már sokkal jobb lesz. Csak ezt a rövid időszakot kell túlélni. A testnek ez valamelyest pihenés, a gyengeség átmeneti, az étvágy majd visszatér.
Viszont itt újabb hiányosságot fedeztem fel a rendszeremben, mert bizony a türelmem véges, ha arról van szó, hogy mit tudok megtenni és mit nem. Ahhoz szoktam hozzá, hogy a testem egy eszköz, mely működik. Néha kicsit elromlik, akkor megjavítgatjuk, és megy tovább. Igen ám, de rajtam is telik az idő, és a sebek már nem forrnak be olyan gyorsan … rájöttem, engedjem meg magamnak a teljes gyógyulást. Adjam meg a lehetőséget magamnak, hogy a szervezetem regenerálódjon, és közben keressek olyan tevékenységeket, melyek lekötik a gondolataimat és a lelkemet, viszont kímélik a fizikai valómat. Erre remek módszer a pontozó technika valamint elő is vettem az álomnaplómat.
A csend eredményeképpen az éves számvetés is megtörtént. El is kezdtem egy bejegyzést, hogy mit is sikerült elindítanom és továbbfolytatnom ebben az évben. Aztán abbahagytam a felsorolást. Ülök a sötétben a kanapén, ölemben a laptoppal és rájöttem, hogy mindezek semmit nem érnek. Nagyon sok klassz dolog történt velem, de hogyan élvezzem a munkám gyümölcsét, a kapcsolataimat, az álmaim beteljesülését, miközben a testem korlátoz. Hiába van ép ész és ép lélek, ha beteg a test. A kis porhüvelyem az, ami arra hivatott, hogy a fizikai valóságban is megélhessem a dolgokat. Ha ő megsérül, nem bánok vele jól, sarcolom, kimerítem, akkor fizikai síkon nincs semmi, vagy éppen csak alig valami marad. Sokat érnek a gondolatok, az eszmék, de az álmok valóra válásához jól jön a test szabadsága is.
Így hát számvetés helyett jöjjön egy fogadalom. Ez lesz, azt gondolom, hogy nem is kell több. 2019. évben megengedem magamnak, hogy jól érezzem magam a bőrömben, a testem elég időt kapjon a pihenésre, regenerálódásra, körültekintően kezelem az egészségemmel kapcsolatos dolgokat, mert csak ez az egy életem van.
