Félbehagyott mondatok. Ott a pont. Annak ellenére, hogy a mondat még nincs befejezve – az én „igazságom” szerint. Nincs ott a … Hiányát érzem. Kimondott és leírt nagy igazságok. Vajon kinek az „igazságai”? Hol marad a bátorítás, hogy „Gondold tovább!”? Hol a felvetés arra vonatkozóan, hogy van még tovább? Hol jelenik meg az utalás ezekben a szövegekben, hogy ezt bizony érdemes alaposan átgondolni, nem csak bevésni és ezen iránymutatás szerint élni? Egyáltalán, hol marad a gondolkodás?
Ezek és hasonló kérdések foglalkoztatnak az utóbbi időben. Jóval ritkábban írok bejegyzést, hisz ebben a zajban, ahol mindenki önbizalom növelő és önérvényesítésre buzdító szövegeket kántál nehezen jut el, vagy el sem jut azokhoz, akik nem csak a „nagy igazságokra” kíváncsiak. Vajon miért gondolom, hogy azok a szavak, melyeket én „papírra vetek” értékesebbek, mint mások gondolatai? Igazából nem gondolom. Egy dolgot tudok: amikor leírom, akkor azokat a foszlányokat gyúrom egybe, melyek a napi rutin és feladatok mellett megfogannak. Azt gondolom, hogy a valóságot csipegetem össze a környezetemből és kötögetem össze olyan siposévis módon. Azt gondolom, hogy épp ettől hiteles.
Hiszek az önérvényesítésben. Hiszem, hogy leküzdhetők az akadályok, valamint a saját korlátaink, és a komfortzónánkból való kilépés új kihívásokat és tartalmas élményeket tartogat. Miközben cselekszünk, érezzük, hogy milyen remek dolog élni, hogy képesek vagyunk cselekedni, hogy nap mint nap tudunk változni és változtatni valamin. Formálhatjuk a világunkat és ezzel együtt a saját igazságunkat.
Nagyon zavarnak a félbehagyott mondatok a … nélkül. Zavar, hogy emberek milliói kapnak meg kivonatolt igazságokat, és ezek alapján indulnak neki az önérvényesítésnek. Az teljesen rendjén van, hogy képviselik magukat és a saját érdekeiket, én is arra biztatom a tanítványaimat, hogy tegyék. Azonban hozzáteszem, hogy mindig úgy cselekedjenek, hogy amellett, hogy ők jól érzik magukat és sikerként könyvelhetik el tetteik következményeit, mások érdekei ne sérüljenek, véletlenül se forduljon elő, hogy más ember kárára „csinálnak azt, amit akarnak”.
Kifejezetten taszít az a mondat, hogy „Nem kérek a megfelelésből.”, hiszen felmerül a kérdés, hogy elsősorban kinek is akarok én megfelelni, ha az önérvényesítésemről van szó? A válasz egyszerű: magamnak. Majd aztán, és nem mellékesen foglalkozom a szeretteimmel, hisz egyáltalán nem mindegy, hogy ők mit gondolnak a cselekedeteimről. Valóban egy életem van, valóban nem másokról szól, hanem rólam. Azonban hogyan érezném magam, ha az én jólétem miatt más emberek jóléte kerülne veszélybe vagy ők sérülnének meg?
Naponta többször felmerül bennem ez a kérdés, hogy hol van a határ? Mikor vesszük majd észre, hogy a nagy önérvényesítésben elfelejtkeztünk másokról, megsértettünk másokat, összevesztünk a barátainkkal vagy a családtagjainkkal, balesetet okoztunk az utakon, magára hagytunk valakit, aki segítséget kért tőlünk? A félbehagyott mondatok befejezett gondolatokhoz, elszalasztott lehetőségekhez vezetnek: egyedül maradtunk.
Mi történik, ha befejezzük a mondatot és kicsit átírjuk a szöveget? Például így:
Egy életem van, rólam szól. Megfelelni önmagamnak akarok, viszont látlak téged és a többieket is. Jól akarok élni, hisz egy életem van. Azt teszek, ami nekem jó, és ezt úgy teszem, hogy figyelek rád és a többiekre is. Szeretem a családom, tisztelem a környezetem, becsülöm az életem.
