Pont akkor voltam pont ott, amikor arra szükségem volt. Tökfaragás helyett én pontozó workshopon vettem részt, melyen mandalát készítettünk.
Mostanság igyekszem többféle módon kilépni a komfortzónámból, és az önismeret útján járva különböző nézőpontokból szemügyre venni önmagamat. Így vezetett az utam a mai workshop helyszínére is.
Ez már sokadik próbálkozásom volt, hogy valami rajzos-festős-önkifejezős módszert találjak, azonban ezidáig inkább kudarcként éltem meg a művészetet. Jártam már híres festményt lemásoló barátnős festegetésen, melyből egy enyhén deformált vállú hölgyalak született a bárpultnál. Majd később próbálkoztam a kalligráfiával is, de ott már a workshop közben is úgy éreztem, hogy az oktatók elvetették az én művészeti karrierem lehetőségét. Akkor a rendezvény végén az általam készített, szép formába öntött üzenetre, – melyet egy projektem logójának képzeltem el, amikor elindultam az alkotás útján -, egy számomra nagyon kedves férfi csak annyit reagált: „Mi lenne, ha inkább egy grafikust bíznál meg vele?” Így olybá tűnt, hogy az én művészi hajlamaim kiteljesedése nem a közeljövőben, sőt valószínűleg még csak nem is ebben az életemben fog realizálódni.
Aztán történt, hogy egy közösségi oldalon a szemem elé került a Pontozó workshop eseménye, melynek témája is épp aktuális volt. Az elengedésről szólt. Nehezen megy nekem az elengedés, a tárgyakhoz is nagyon tudok ragaszkodni – nézzük csak meg esetleg a ruhásszekrényemet -, azonban az emberekhez még inkább. Megelőzendő a görcsös ragaszkodás kialakulását, úgy véltem, érdemes e témára időt szánnom, sőt három legyet is üthetek egy csapásra, hiszen meditációs tartalmat kapcsolt hozzá az előadó valamint mandala festést is.
Különleges élmény volt. Félve tettem rá az első pöttyömet az előttem heverő papírdarabra, de sikerült szép formájú, kecses pontocskát alkotnom. Aztán újabb és újabb pötyik kerültek a lapra, és elkezdett alakulni a mandalám … az én első mandalám. Észre sem vettem, hogy mennyire szalad az idő, jól esett elmélyülni, kikapcsolni a való világból és csak ráhemperedni a pontozás élményéből fakadó hangulat ívére. 
Persze azért alkalmanként sikerült kizökkennem, hogy a magyarázatra is figyeljek, valamint többször elégedetlenül bíráltam a pöttyeim szimmetriáját. Ennek ellenére mégis harmóniában éreztem az előttem fekvő rajzot és persze magamat is. Jóval nagyobb önbizalommal vágtam neki a fekete feszített vászonnak, és alkottam meg immár a mai fő művemet.
Igaza volt Ildikónak, a workshop vezetőjének, vitte a kezem a pontozó mandalafestés hangulata, újabb és újabb ötleteim születtek a díszítésre. Olyan technikát kaptam, melyet szívesen alkalmazok a jövőben is, hiszen nem a szabályok követéséről szól, hanem a végtelen számú lehetőségről és a szabadságról.
Pont ott ma este megtanultam, hogy az egyszerű kis pöttyök halmaza milyen határtalanul felszabadító és építő jellegű hatást gyakorolhat a lélekre.
