Eredetileg a sok-sok klassz történésről akartam írni, ami az utóbbi hetekben körülöttem zajlott, azonban nagyon más érzés férkőzött a lelkembe. Tehetetlen vagyok. Egy közmondás szerint lehetetlen nincs, csak tehetetlen (ember).
A tehetetlenség érzet nem magam miatt alakult ki, én teszem a dolgom, és igazán izgalmas események szereplője vagyok. Viszont amikor szívemnek kedves embert látok igencsak rossz passzban, akár betegen, akár lelki terhei alatt „görnyedve”, akkor képtelen vagyok elfordítani a fejem. Csak nézem, és várom, hogy hátha segítséget kér. Legszívesebben magamra vállalnám néhány problémáját, és egy huszárvágással megoldanám … mert én tehetném. A helyzet tisztázása és eredményes lezárása nem lehetetlen – az én cipőmben, az én nézőpontomból, az én információimmal.
Tehetném, hiszen semmi vesztenivalóm nincs. Nem az én problémám, így érzelmi oldalról is mentesítve vagyok. Mégsem tehetem.
A tanári pályám elején megtanultam, hogy ne vegyem magamra a tanítványaim problémáit, mert akkor az engem őröl fel. Sokkal többet segíthetek azzal, ha „józan gondolkodású” maradok, nem vonódom be, így tiszta fejjel támogathatom a szituáció kezelésében. Ez a coaching folyamatokban is nélkülözhetetlen magatartás.
Amikor benne vagyunk egy negatív helyzetben, sőt hosszabb időn keresztül benne élünk egy lefelé tartó spirálban, gyakran érezhetjük, hogy nincs menekvés. Esetenként az jár a fejünkben, hogy az adott helyzetből csak rosszul jöhetünk ki. Nem nézünk szembe vele, mert akkor talán meglátunk valamit, amit nem akarunk észrevenni.
Vajon miért tesszük ezt magunkkal? Miért állítunk fel magunk elé olyan korlátokat, melyeknek nincs ott helyük? Miért hiszünk teljesen mást, mint ami igaz, ami ráadásul végig ott volt a szemünk előtt? Miért küzdünk a saját boldogságunk ellen? Miért nem indulunk abba az irányba, melyről sejtjük, hogy megoldást, esetleg örömöt vagy legalábbis pozitív élményeket hoz?
Talán mert nem látjuk a fától az erdőt.
Véleményem szerint, az első lényeges momentum az, hogy felismerjük, bizony nem jó ez „így”. Ezt viszont nem a családtagok vagy a barátok hangján akarjuk hallani, hanem csakis saját hangunkon keresztül hisszük el a saját igazságunkat. Nem más szemszögéből, hanem a saját nézőpontunkból, azaz abból kicsit oldalra lépve jöhet csak el a változ(tat)ás ideje.
Mi az, ami ilyenkor előrevihet? Előre és fel. Felfelé a pozitív megoldás felé:
- hit
- önkorlátozó hiedelmek megszüntetése
- negatív gondolatok átkeretezése
- az eddigi eredményeink, sikereink összegyűjtése
- olyan tevékenységek, melyek feltöltenek és/vagy önbizalmat adnak
- kilépés a komfortzónából, bármi olyan tevékenységgel, melyet eddig még nem próbáltunk, nem tapasztaltunk
- támogató család és barátok, aki jól láthatóan ott állnak, ha szükség van rájuk egy nagy beszélgetéshez,
- segítő szakember, pl. coach, pszichológus, kineziológus
Amennyiben az utóbbi „eszközre” esett a választásod, szívesen támogatlak az utadon. Az elérhetőségeimet megtalálod ITT. A többi „módszer” részletezése a következő bejegyzések témája lesz.
